|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Babucs Zoltán 2005. január 17.A doni katasztrófa kezdetének 62. évfordulóján tartott megemlékező találkozót az EMKE Maros megyei szervezete. Marosvásárhelyen január 15-én a budapesti Hadtörténeti Intézet fiatal kutatói /Szabó Péter, Illésfalvi Péter és Babucs Zoltán/ tartottak előadást. 1943. január 12-én indult meg a szovjet hadsereg ellentámadása a Don vonalán, melynek nyomán 125 ezer honvéd esett el, sebesült meg vagy került fogságba. A 2000-es évek elején két kötetben adták ki 45 ezernyi elesett honvéd és munkaszolgálatos személyi adatait, a halál körülményeit és az elhantolás helyét. Berekméri Árpád Róbert marosvásárhelyi levéltáros, hadtörténeti kutató vetítettképes előadásán bemutatta Bárkány Zoltán főhadnagynak a fronton és a visszavonuláskor készített fényképeit. /B. Z.: Egy eltűnt hadsereg nyomában. = Krónika (Kolozsvár), jan. 17./2012. november 17.Babucs ZoltánA KÁRPÁTOK ŐREI Székely határőrök a második világháborúban Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok. A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe. A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába. A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra. A szervezés előzményei Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában. A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben. Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán. A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt. A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.” Apák és fiaik fegyverben A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.). A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték. A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása. A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak. Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34. Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben. Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba. Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…) Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt. Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.” 1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott. Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak. Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése. Székelyföld védelmében 1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük. Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt. A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték. Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került. A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament. Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!” A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben. Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült. A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni. Tranindex.ro 2014. február 10.Vitézségünk ezer éveÉrdekes és érdekfeszítő könyv jelent meg a közelmúltban a hadviselő székelyekről a Kárpátia Stúdió kiadásában Budapesten. Babucs Zoltán (1974) hadtörténész-muzeológusnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársának a szakterülete ugyan „mindössze” a második világháborús Magyar Királyi Honvédség történetének kutatása, de magánszorgalomból szívesen foglalkozik a jászkunok és a székelyek katonáskodásával is, hiszen mindkét történelmi régió iránt erősek a családi kötődések. Ő maga jászberényi születésű, felesége pedig kézdivásárhelyi illetőségű – úgyhogy teljesen érthető a szakmai és az emberei ragaszkodás. Szakmai kompetenciáját – viszonylag fiatal életkora ellenére is – tizennégy saját neve alatt vagy társszerzőként megjelent kötet és számos televíziós, illetve rádiós műsor bizonyítja. Ezt írja a mostani könyv ajánlójában: „Csaba királyfi népének, a székelyeknek történelmi hivatása volt a Magyar Királyság keleti határainak védelme”. Ez a kis kötet mintegy 126 oldalon a hadtörténeti kutatások felhasználásával, könnyedebb, ismeretterjesztő stílusban mutatja be a székely határvédelem sokak által kevésbé ismert fejezeteit. Az Árpádok és a vegyes házi királyok korától az erdélyi vajdák és fejedelmek korán át közeledik a vérzivataros időkig, amikor őseink „két sas karma között” próbálták megtartani e földet, s próbáltak maguk is túlélni. Nagyobb fejezeteket szentel a 17–18. század fordulóján a Rákóczi-féle szabadságharc korának, majd Mária Terézia uralkodása idejének, amikor 1763–64-ben lezajlottak a Siculicidiumhoz kapcsolható véres események, melyeknek 250. évfordulóját épp ez év januárjában ünnepeljük. Ezt a napóleoni háborúk kora követi, amikor a császári hadseregbe beterelt őseink idegen földön idegen érdeket védtek, holott Bonaparte „felajánlotta” a lehetőséget, ám akkor sem a magyarországi, sem az erdélyi körülmények nem tették lehetővé a lázadást és a függetlenségi mozgalmak kiteljesedését. Nyilvánvaló, hogy kiemelt figyelemmel és empátiával dolgozza fel Babucs az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székely hadtörténeti vonatkozásait, amikor „szűzmáriás” zászlók alatt vonultak hadba és „dörögtek a hídfőn a székely harangok”. Az első világháborúban betöltött szerepünket közös – császári és királyi –, illetve honvédségi kötelékben vizsgálja, nem feledkezve meg a Székely Hadosztály hősies küzdelmeiről sem, arról a történelmi pillanatról, amikor a mindenféle külső támogatás nélkül szerveződő sereg tulajdonképpen a demarkációs vonalakon kívülről közeledve védi a forradalmi szédelgésben már-már csak Budapest méretű hazát. A könyvet az a tanulmány zárja, amelyben az olvasó 1944 őszét idézheti fel lelki szemei előtt, amikor a Doberdót és Szibériát megjárt apák fiaikkal együtt álltak a végeken, egy reménytelen harcban, amikor a világ legnagyobb és legerősebb haderejével, az ideológiailag is idegen Szovjetunióval kellett szembeszállni. Talán célszerű lett volna képi dokumentumokkal is illusztrálni a témákat, hogy vonzóbb legyen a kiadvány. A szaknyelv bonyolultságától megszabadított nyelvezet azonban pótolja ezt a hiányosságot. És a szakemberek számára ott a függelékben szereplő forrás- és szakirodalom-jegyzék. Számunkra azért is kedves a kötet, mert a borítóhoz a Vasszékely szobor fotóját használja, és az előszó is innen indít, a Patkóból, ahol 2000. március 15. óta mementóként ismét ott áll a jel, kőtalapzaton, bronzba öntve és emlékeztetőn. A kötet megvásárolható a Székelyhon internetes áruházában. Simó Márton Székelyhon.ro, 2014. augusztus 23.Babucs ZoltánKIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait. A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon. Román kiútkeresés Sztálingrád után Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés. Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább. A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.” 1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget. Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját. 1944. augusztus 23. történései Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak. Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon. Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett. Babucs Zoltán Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben. 1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon. 1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004. Transindex.ro 2014. október 30.Magyar világ Kézdiszéken„Büszke magyarságotokból hitet merítünk” Kedd este a kézdivásárhelyi Vigadó kiállítótermében mutatták be Babucs Zoltán magyarországi hadtörténész, muzeológus új, „Büszke magyarságotokból hitet merítünk” – Magyar világ Kézdivásárhelyen és Kézdiszéken (1940–1944) /Tartoma Kiadó, Barót/ című kötetét. A kiadvány megjelenését Hegedűs Ferenc vállalkozó támogatta, és a kézdivásárhelyi múzeumban, valamint a Jazz Caféban vásárolható meg. A helytörténeti vonatkozású ismeretanyagot tartalmazó kötet megszületésének körülményeiről tudni kell, hogy a szerző felesége, a kézdivásárhelyi születésű Madarász Éva ösztönzésére kezdte kutatni a témát. Babucs meglátásában a „kicsi magyar világról” szóló helyi emlékek a tényeken túlmenően többet jelentenek, mint a történészek megállapításai. Egyes szakemberek véleményével szemben, Babucs Zoltán úgy véli, az 1940–1944 közti időszaknak olyan kihatása is érzékelhető, amit adatokkal érzékeltetni lehetetlen, de tetten érhető a ma emberének magyarságtudatában. Szerinte a 22 év román elnyomást követően, a négy szabad esztendőnek köszönhetően éledhetett fel az anyaországhoz való kötődés érzelmi töltete, amelyből a székelység ma is táplálkozik, és amely megóvta őt a beolvadástól. A csákós háború A budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársa a bemutató során, a magyar honvédség erdélyi bevonulásának körülményei mellett a kézdiszéki „magyar világ” további hadtörténeti mozzanatait is elemezte. Számos korabeli fotóval illusztrált előadásában elmondta, a „csákós háborúnak” nevezett hadiállapot békésebb időszakában több idő jutott a fényképezésre, így könyvének olvasói több száz képen keresztül is érzékelhetik a kor hangulatát. A kötet előszavában pedig így fogalmaz a szerző: „Különösképp a Székelyföld színmagyar tömbje tömegesen, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszín zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái”. Kétszer vonultak be A szűkre szabott négy esztendő társadalomrajza mellett, a kötetben az előzmények és következmények összefoglalása is helyet kap. A Szent Korona országa legkeletibb városának korhangulatát az akkori sajtóból lehet igazán felmérni – magyarázta a kutató, így például a Székely Újság tudósításaiból olyan adatokra is napfény derül, amelyek a hivatalos iratokban nem szerepelnek. Kevesek által ismert tény, hogy a bécsi döntést követően a magyar hadsereg katonái tulajdonképpen többször is bevonultak Kézdivásárhelyre. Első alkalommal 1940. szeptember 13-án, ám az eredetileg megszabott bevonulási ütemterv alapján aznap már el kellett érniük Zágonig és Sósmezőig is. Így a 2. gyorskocsizó dandár egységei a küldetés teljesítése után ismét visszatértek a városba ünnepelni, és egy hét múlva megérkeztek az irgalmatlan menetelésben elcsigázott gyalogosok is, az egri 44. gyalogezred I. zászlóalja, soraiban a szerző két anyai nagybátyjával, akiket hasonló lelkesedéssel fogadtak. Hősök listája? A kötet a további időszak katonai jelenlétét is taglalja. A város külön kérésére a 24. honvéd határvadász-zászlóaljat rendelik ide (1940. november 1-jén ünnepélyesen be is vonul), amelynek állományát kezdetben anyaországi katonák alkották, de 1940. december 1-jén az első székely újoncok is bevonultak, akik becsülettel helytálltak a későbbi harcok során. A szerző külön érdeme, hogy közzéteszi a kézdiszéki katonák több mint ezer nevet tartalmazó veszteséglistáját is, településekre lebontva. A névsor böngészésekor azonban figyelembe kell venni, hogy jelentős az eltűntnek nyilvánítottak száma, ami azt valószínűsíti, hogy a visszavonulás során többen „leszakadtak” egységeiktől, s itthon maradtak családjaikat védelmezni. Ami viszont tulajdonképpen dezertálást jelent… Jancsó Katalin Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. október 27.Hősökre mindig szüksége van a népnekA csíkszeredai városháza dísztermében hétfőn este mutatta be A Kárpátok őrei című kötetét Babucs Zoltán magyarországi hadtörténész, aki könyvében a székely vitézségnek kívánt emléket állítani. A 2013-ban az anyaországban megjelent kötet nagy sikernek örvendett és csakhamar elfogyott, így akkor nem juthatott el a székelyföldiekhez, akikről íródott. A szerző örömét fejezte ki, hogy idén a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozásában megjelent a második bővített tudományos ismeretterjesztő igénnyel megírt kötet. „Munkámat ajánlom mindazon székelyeknek, akik ragaszkodnak székely-magyar gyökereikhez, történelmükhöz, kultúrájukhoz és szívügyüknek érzik szülőföldjük, a Székelyföld boldogulását” – fogalmaz a könyv előszavában a szerző. Babucs megítélése szerint a történelemírásnak az olvasmányosságra is törekednie kell, hogy bárkinek érthetővé válhassanak a tények, és arra kell törekedni, hogy azokat ne csak félszavakkal mondjuk ki. A könyv a szélesebb körben ismert történések – úgymint a kora újkori erdélyi fejedelemség, az 1764-es madéfalvi Siculicidium, vagy az 1848-1849-es szabadságharc – mellett kevésbé ismert korszakok hősies helytállására is rávilágít. Babucs feltárja az Árpádok korszakát, a hosszú XIX. századot, továbbá a XX. század két világháborúját is. Iochom Zsolt Székelyhon.ro 2016. február 17.A Kárpátok őreiA székely vitézség ezer éve Babucs Zoltán hadtörténész-muzeológus hiánypótló könyve Magyarországon sikeresnek bizonyult, ám Székelyföldre kevés jutott el belőle, holott épp nekik, róluk íródott. Két évet kellett várni a székelyföldi kiadásra. A marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozta az immár bővített kötetet, amely végigkíséri a székelyek hadtörténelmét az Árpád-kortól egészen a második világháborúig. A székely nemzet a harcra teremtődött, évszázadokon át történelmi hivatásuk volt a keleti határok védelme. A kötet betekintést nyújt történelmünk kevéssé ismert fejezeteibe, részletesen dolgozva fel hadtörténeti érdekességeket, olvasmányos történeteket, valamint a hon szolgálatában tett, hősies helytállásokról tanúskodó visszaemlékezéseket. Többek között olvashatunk a madéfalvi veszedelemről, a nyergestetői csatáról, Gábor Áron nagyságáról, az Úz-völgyi és az ojtozi beáramlásokról. A szerző könyvében tudományos-ismeretterjesztő stílusban mutatja be a székelyek katonáskodását, s munkáját ajánlja mindazoknak, akik szívükön viselik szülőföldjük, Székelyföld boldogulását. Ilyés András Zsolt Babucs Zoltán: A Kárpátok őrei - A székely vitézség ezer éve /Garabontzia Kiadó, Marosvásárhely/ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 28.Évértékelő Borbély Zsolt Attila EMNT Arad megyei elnökkelMenni tovább a megkezdett úton Eltelt egy bő év a legutóbbi évértékelő beszélgetésünk óta Borbély Zsolt Attilával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökével, akivel számba vesszük az eltelt időszak eseményeit. – Történt-e az elmúlt évben bármi, ami alapvetően befolyásolta volna az erdélyi és azon belül a partiumi magyarság léthelyzetét? – Látszólag nem, valójában igen. Miközben a román hatalom újabb és újabb offenzívát indít közösségünk ellen, szembe kell néznünk egy rendkívül kedvezőtlen, több földrészt érintő globális jelenségkörrel is. Európa háttérből szervezett muszlim megszállásával egy olyan folyamat indult be, mely alapvetően átrajzolhatja az európai jövőt. Pokol Béla szociológus professzor „Európa végnapjai” című munkájában évekkel ezelőtt megírta, hogy azok a muszlimok, akik már letelepedtek az EU különböző országaiban, belátható időn belül többségbe fognak kerülni. Azt pedig, hogy kulturális-társadalmi integrálásuk sikertelen, még Merkel asszony is elismerte, mielőtt belefogott volna kontinensünk kultúráját végveszélybe sodró katasztrófapolitikájába. Ehhez képest milliószámra özönlenek be a küldetéstudattal bíró, az európai normákat, még a legalapvetőbbeket is elutasító, saját érték- és világnézetüket a befogadó országra erőltetni igyekvő megszállók. Itt lassan nem az erdélyi magyarság megmaradása lesz a tét, de még csak nem is a magyarságé, hanem a római jogon, görög filozófián és a keresztény erkölcsi parancsolatokon nyugvó igazság- és igazságosságközpontú Európáé. A legperverzebb az, hogy Európa sírásói azokat kiáltják ki európaiatlannak és Európa-elleneseknek, akik gátat akarnak szabni a beözönlésnek, akik védeni szeretnék az európai határokat, ahogy az Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália is védi magát az illegális bevándorlástól. – Ez azt jelenti, hogy el is felejthetjük nemzeti törekvéseinket, közösségi céljainkat? – Szó se róla. Ezzel csak azt jeleztem, hogy autonómiaküzdelmünk fő támogatója, a magyar kormány prioritásrendszere megváltozott, most a fő törésvonal a muszlim inváziót megállítani kívánók, valamint a megszállókat arcpirító módon „menekülteknek” nevezők között van. Orbán Viktor az európai vezetők közül az az ember, aki a leghatározottabban áll ki a nemzeti szuverenitás, Európa és a kereszténység mellett s ebben a harcban szövetségesekre is szükség van. Attól még nekünk, erdélyi magyaroknak megvan a magunk felelőssége a saját sorsirányításunkban. Továbbra is nemzeti létparancs a három magyar politikai szervezet egységes, autonomista cselekvési programjának megteremtése, továbbra is aktuális lenne az erdélyi magyar autonómia pártok feletti csúcsszervének létrehozása, az erdélyi magyar közakaratot artikuláló kvázi-parlament életre hívása, akár önkormányzati elv mentén, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés mintájára, de akár belső választással is, amit 1993-ban határozott el, akkor még egységes érdekképviseletként az RMDSZ Brassóban – két éves határidő mellett. Továbbra is aktuális az 1996-ban ad acta tett nemzeti kataszter összeállítása, hiszen jól tudjuk, minden népszámlálás manipulált, az lehet csak hiteles, ha mi számláljuk meg önmagunkat. – Az EMNT-t és testvérszervezetét, a Néppártot gyakran éri az a vád, hogy megosztja a magyarságot. Mi erről a véleménye? – Mondhatnám, hogy minden pártnak az a feladata, nevéből (pars – rész) és funkciójából adódóan, hogy megosszon, hogy a közösség egy részének értékrendjét képviselje. De elismerem azok álláspontjának jogosságát, akik úgy vélik, hogy az erdélyi magyarság jobb, ha kifelé, az elnyomó többségi hatalom irányában egységet mutat fel. Erre volt is egy kísérlet az RMDSZ-en belül, mely azonban kereken húsz esztendeje elbukott az országos vezetők szűklátókörűségén és a kormányzati hatalom iránti vágyán. A törés később vált intézményessé. Tömbmagyar vidékeken természetes, hogy minden politikai erő megméretkezzen, szórványban más a helyzet, itt közösségi felelősség őrizni a megszerzett pozíciókat. – Milyen évet zárt az EMNT Aradon? – Folytattuk közösségépítő programjainkat, irodánkon keresztül segítettük és ezután is segíteni fogjuk a magyar kormány reintegrációs, Kárpát- medencei politikáját. Olyan jeles, felkészült és tájainkon még előadást nem tartott személyiségeket sikerült meghívnunk Aradra, mint Babucs Zoltán hadtörténész, aki az 1848-as honvédseregről mesélt eddig ismeretlen részleteket vagy Varga B. Tamás dalnok, aki a kereskedelmi médiában eltöltött tizenkét év után megundorodva annak képmutatásától, anyagiasságától, hamis értékszemléletétől, visszavonult a családi birtokra gazdálkodni és tartalmas, a nemzet kultúrájával, múltjával és jövőjével kapcsolatos dalokat írni. Folytattuk könyvbemutató sorozatunkat, ebből Toót-Holló Tamás népmeséket, mondákat, mítoszokat és mai szövegeket ötvöző Kő trilógiájának a bemutatását emelném ki. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt is aktivizálódott a mozgalmi munkában, kirándulásokat szerveztek Szegedtől Budapesten át Bihardiószegig, továbbá néptánc-oktatást és családi napokat is. – Milyen terveik vannak a jövőre nézve? – Megyünk tovább a megkezdett úton. A cél az aradi magyarság szellemi és lelki állóképességének erősítése, a „magyarnak lenni jó” életérzés népszerűsítése. Magyarnak születni sorsfeladat, felelősség, de szervesen belenőni a leggazdagabb kultúrák egyikébe, nem mindennapi lehetőség is. Az hatalmas, isteni kegy. – Köszönöm a beszélgetést! – Én köszönöm a lehetőséget! Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2016. augusztus 10.Támogatókat keres a kiadóKönyv készül az erdélyi bevonulásról Idén ősszel jelenik meg a baróti Tortoma Kiadó gondozásában Babucs Zoltán hadtörténész „Aki látta, nem felejti el soha” Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése (1940. szeptember 11-21.) című, gazdagon illusztrált képes albuma. A kötet az egri 20. gyalogdandár erdélyi bevonulásáról szól, arról, milyen utat jártak be az egri bakák, amíg Kárpátaljáról közel félezer km-t meneteltek, hogy a Magyar Haza újból elérkezzék a Székelyföldre. A szerző segítségül hívta a levéltári és könyvészeti anyagok mellett a korabeli székely sajtót is, így képzeletben visszaröppenhetünk 1940 eufórikus szeptemberébe, amikor a székelyek határtalan lelkesedése közepette, virágesőben vonultak be az egri honvédek Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre vagy éppen Sepsiszentgyörgyre. A kötet nagyobb részét azonban a fényképmelléklet teszi ki, hiszen szerencsénkre ez olyan időszaka volt a 20. századi viharos magyar történelemnek, amikor mindenki igyekezett fényképezőgép segítségével megőrizni ezen történelmi pillanatok varázsát. Az egri 20. gyalogdandár fotóiból is szép számmal mAradtak fent, melyeket a szerző korábbi kutatásai során gyűjtött össze az elmúlt két évtizedben, így ezekből kerül mintegy 400 darab a kötetbe. Mivel a kiadó önerőből képtelen a munka igényes kiadására, támogatókat keres a kötet megjelentetésére. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 18.A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt ErdélybenBabucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk. - Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket? – Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben. Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt. – Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele? – Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott. – Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok? – Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni. – Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben? A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.” – Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést? – Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. – Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni? – A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot. – Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik? – Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem. – Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni? – Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók. – Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták? – A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. június 4.A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.” Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását. Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk… A kommunizmus csak tetézte a gondokat A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk. A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat. Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni! Elferdített történelem A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak. A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani. Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette. Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat. Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet! Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak! Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében. Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA! Babucs Zoltán Felvidék.ma 2017. június 22.Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése (Babucs Zoltán könyvbemutatója)Babucs Zoltán budapesti hadtörténész legújabb munkáját, a Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése – 1940 című kötetét a közelmúltban a baróti Tortoma Kiadó jelentette meg, a Magyar Hírlap szerkesztő-újságírója székelyföldi könyvbemutató körútjának első állomáshelye értelemszerűen Kézdivásárhely volt, hiszen felesége a céhes város szülöttje. A fiatal hadtörténész húsz kötet szerzője vagy társszerzője, és kutatási szakterülete a második világháborús Magyar Királyi Honvédség, illetve az 1848/49-es magyar függetlenségi háború honvédseregének története, valamint a jászkunok – ő maga is tősgyökeres jászkun családból származik – és székelyek katonáskodása. Ezekkel a témákkal huszonöt éve foglalkozik. A könyv előszavát a szerző példaképe, Raffay Ernő történész, az egykori Antall-kormány honvédelmi államtitkára írta. A kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban kedden este megtartott könyvbemutató bevezetőjeként Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte az érdeklődőket, majd dióhéjban bemutatta az általa tizenegy esztendeje vezetett kiadót, amely hangsúlyosan foglalkozik történelmi könyvek megjelentetésével, így pár kötetet is ismertetett. Azt is elmondta: két hónap múlva lát nyomdafestéket Kisgyörgy Zoltán Felső-Háromszék című kötete. Ezt követően a szerzőt Tóth László, a Székhelyek internetes portál főszerkesztője kérdezte. A szerző elmondta: kötete 76 esztendővel az erdélyi bevonulás után az egri 20. gyalogdandár erdélyi bevonulásáról szól, hű képet adva arról, hogy milyen utat jártak be az egri katonák, amíg Kárpátaljáról közel félezer kilométert meneteltek Székelyföldig. A szerző a levéltári, katonai iratok mellett korabeli feljegyzéseket, naplókat, valamint a székely napilapok tudósításait is felhasználta. A kötet nagyobb részét a fényképmelléklet teszi ki, ezt a szerző korábbi kutatásai során gyűjtötte össze, s belőle került a kötetbe mintegy négyszáz darab. A fotók helyszíneinek azonosításában a hadtörténész a kézdivásárhelyi Beke Ernőtől, a sepsiszentgyörgyi József Álmostól és a csíkszeredai Veress Dávidtól kapott értékes segítséget. A szerző elmondta, könyve kései főhajtás és tisztelgés mindazon honvédek előtt, akik 1940-ben részesei voltak az alig négy évig tartó erdélyi és székelyföldi „kicsi magyar világnak”. Babucs Zoltán felhívással fordult azokhoz, akiknek vannak az 1940–1944 közötti időszak csíki és háromszéki vonatkozásairól fényképei, visszaemlékezései vagy tárgyi emlékei, értesítsék őt a [email protected] elektronikus címen. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 27.Könyv jelent meg a „kicsi magyar világ” kezdetéről„Lehet máskor es!” Június 21-én a kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában mutatták be Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése – 1940 című kötetét. A szerző beszélgetőtársa Tóth László, a Székhelyek hírportál főszerkesztője volt. A szép számban megjelent érdeklődőket Demeter László köszöntötte, majd az általa létrehozott Tortoma Kiadó legutóbbi kiadványait ismertette. A bemutatott könyv témája kapcsán elmondta, „volt szerencsém olyan idős személyekkel beszélgetni, akik részt vettek a Magyar Honvédség 1940. szeptember 12-ei baróti bevonulásán, és lelkesedéssel szóltak azokról az időkről”. Tóth László a „miért éppen Csíkszeredára és Kézdivásárhelyre esett Babucs Zoltán választása” kérdéssel indította a beszélgetést. A „kicsi magyar világ” (Észak-Erdély 1940–1944 között) szakavatott kutatója, akinek felesége kézdivásárhelyi, válaszában elmondta: „az erdélyi bevonulás 75. évfordulója közeledtével úgy véltem, méltó kiadvánnyal kellene tisztelegni e nemes időszak előtt, ugyanis ez talán az utolsó kerek évforduló, amikor olyan személyek élnek, akik katonaként vagy erdélyi magyarként, székelyként megélték ezt a gyönyörű, virágesős szeptemberi időszakot. Demeter Lászlónak javasoltam, adjunk ki egy kötetet, amely nem csak egy adott székely településről szól, így esett a választás az erdélyi 20. gyalogdandár bevonulási útvonalára, amely Kárpátaljáról mintegy ötszáz kilométert gyalogolt, hogy Székelyföldre érkezzen.” Hozzátette, az elmúlt huszonöt évben több mint 150 egykori katonával készített interjút, akik a Magyar Királyi Honvédség kötelékében teljesítettek szolgálatot. A kiadványról szólva kifejtette, a levéltári, könyvészeti források és korabeli sajtóanyagok mellett a legnagyobb részét fényképek teszik ki, hiszen a mai kor emberének érdeklődését leginkább vizuálisan lehet felkelteni. „Ha jól számoltam, 400 fotó került a kötetbe, amelyek java részét az elmúlt néhány év során sikerült begyűjtenem.” Érdekességként mondta el, hogy Ausztráliából is kapott korabeli felvételeket – a 44. gyalogezred egyik géppuskaszázada parancsnokának hagyatékából. „A 44/1-es géppuskaszázad volt az, amely kézdivásárhelyi bevonulásakor egy hímzett zászlót kapott ajándékba, amely a mai napig megvan Dankó Ferenc százados családja birtokában. A zászló átvészelte a világháborús viharokat, túl a szovjet megszállást, és 2013-ban, a doni áttörés 70. évfordulója alkalmával egy egri kiállításon is látható volt.” Tóth László a rendkívül olvasmányos kötetet méltatva megjegyezte, hiányolja abból Horthy látogatásának történetét, „aki a céhes városbeli Bajkó családnál szállt meg, ezért Sepsiszentgyörgyön Szentkereszty báró nem akart vele szóba állni, amiért nem hozzá ment Kálnokra vacsorázni.” Babucs Zoltán a csupán négy évig tartó észak-erdélyi és székelyföldi „kicsi magyar világ” kapcsán zárszóként elmondta, „ami már egyszer volt, lehet máskor es! Adja a Fennvaló, hogy egyszer még közös legyen a határ.” A könyv 45 lejért megrendelhető a www.erdelyikonyv. hu honlapon vagy az [email protected] e-mail-címen. Daczó Hodor Barna Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. július 28.Bayer Zsolt: „Két – három év múlva időszerűvé válhat az autonómia igény újratárgyalása.”Először vett részt Erdély legnagyobb nemzeti táborában – a hagyományosan Gyergyószentmiklós mellett megszervezésre kerülő EMI-táborban – Bayer Zsolt publicista, aki Trianonról másként címmel tartott előadást. Az anyaországi meghívott kijelentette: a kárpát-medencei magyarság „életre van ítélve”, néhány év múlva pedig időszerűvé válhat az autonómiaigény újratárgyalása. „Az anyaországban alkalmanként elvégzett felmérések szerint két verssort tartunk a legszebbnek: <> Petőfi verséből, valamint <> Vörösmarty Szózatából” – kezdte előadását Bayer Zsolt. Az idézett sorokból kiindulva részletezte: úgy irodalmunk, mint himnuszunk a jövőbeli reménytelenséget hangsúlyozzák. Véleménye szerint ugyanakkor a Trianonról való beszédmódot is hasonló keserűség övezi, no ha másként kellene rátekintenünk. A neves magyarországi újságíró rámutatott: a magyarság túlélte Trianont, és emiatt büszkének kell lennünk arra, hogy habár 1100 éven át német, tatár, török, habsburg és szovjet-orosz akart minket eltüntetni a történelem színpadáról, mégis még mindig létezünk. „Két-három év múlva büszkén kell hazánk szétszakítói ellenállni, és azt mondani: itt az ideje újra beszélni azokat az autonómiára – és az ahhoz kapcsolódó további jogokra – vonatkozó ígéreteket, amelyeket mind a mai napig nem teljesítettek. Mi már bebizonyítottuk, hogy életre vagyunk ítélve.” –jelentette ki az újságíró. Bayer előadásában kitért a jelen liberalizmusára is, amely szerinte az egykori feltörekvő polgárság ideológiájából napjaink legnagyobb tragédiájává vált. Véleménye szerint a liberalizmusnak jelenleg két dimenziója ismert: a szabadság- és az én kérdése. A szabadságot olyan abszolútumként értelmezik, amelyet folyton hajtogatnak, de nem tudnak elérni, azért pedig a legnagyobb önzésként kezelik. E két tényező jelenünk nyugatában a nemzetállamok felszámolására törekszik. „Európa mi vagyunk. Mi, a mindig lesajnált, a nyugat által megvetett Közép- és Kelet-Európa. Ez irgalmatlan felelősség és kihívás, melynek itt és most kell megfelelnünk. Nem magunk miatt kell kiállnunk, hanem az elkövetkezőkért. Emiatt mi nemcsak a szabadság és az ego dimenziójában kell, létezzünk. Nekünk öt-hat dimenziósnak kell lennünk: gyermekekkel, hittel, hazánk iránti elszántsággal” – hangsúlyozta Bayer, majd hozzátette: Trianon kapcsán nem pusztulásunkat és önmagunk elsiratását kell látnunk, hanem azt az erőt, ami életre és megmaradásra késztet minket. A 13. EMI-táborban, pénteken, Vincze Gábor történész és Babucs Zoltán hadtörténész előadásai is hallhatóak lesznek az Előadósátorban. Az EMI-sátorban a motoros életformát fogja bemutatni Szentjobbi Endre, az első romániai motorosklub megalapítója. A gyerekekkel érkezőket állandó programok fogadják a Gyereksátorban, a Művészsátorban és a Szénásban pedig kreatív kikapcsolódásra van lehetőség. Ma este az Omen és a Zorall zenekarok csapnak a húrok közé, a Kisszínpadon pedig a The Strangers és a Metalon együttesek fellépése lesz. látható. A fesztiválra a napijegy 30 lejbe kerül, a további napokra 120 lej. Gyergyószentmiklós és a tábor között menetrend szerinti buszjárat közlekedik, melynek programját az alábbi linken (https://www.emitabor.hu/erdely/buszjaratok-a-taborba/) találhatják az érdeklődők. Egyéb információkért és érdekességekért bárki ellátogathat a fesztivál honlapjára az www.emitabor.hu/erdely címen. Az Erdélyi Magyar Ifjak sajtóirodája; Erdély.ma 2017. augusztus 30.A második bécsi döntés és a FelvidékA második bécsi döntés 77. évfordulója Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében a Magyar Királysághoz visszatértek a partiumi és az észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld: 43.492 km²-nyi terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal. Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, és Nagyvárad dél, Bánffyhunyad dél, Kolozsvár dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely dél, Székelyudvarhely dél, Sepsiszentgyörgy nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határvonalat a Kárpátoknál. Vérzivataros XX. századi történelmünk ezen egyik legszebb pillanatának, az 1940. szeptember 5-13. közötti csókos-virágesős erdélyi bevonulásnak a felvidéki honvéd alakulatok is részesei voltak. „Az igazságot is meg lehet szokni” – vélekedett Tamási Áron, amikor 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, és megindultak, hogy a második bécsi döntés által visszaadott Észak-Erdélyt és a Székelyföldet újból birtokba vegyék. Ezen országgyarapításból az 1938 novemberében újból magyarrá vált Felvidék katonaköteles korú fiai is kivették részüket. A Gorondy-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatti magyar 3. hadsereg állományában voltak felvidéki legénységű és állomáshelyű alakulatok, melyek a miskolci VII. (parancsnok: vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy) és a kassai VIII. (parancsnok: vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy) hadtestek alárendeltségeibe tartozó miskolci 19., egri 20., losonci 21., nyíregyházi 22., kassai 23. és ungvári 24. gyalogdandárok kötelékeit képezték. A magyar 3. hadsereg részei a kárpátaljai Huszt és Nagybocskó térségében települtek, és 1940. szeptember 5-én – az ungvári 24. gyalogdandár kivételével – Técsőnél lépték át a magyar-román határt. A miskolci VII. hadtest Beszterce-Szászrégen-Székelyudvarhely menetvonalon indult meg a Székelyföldre, míg a kassai VIII. hadtestnek Marosvásárhely környékét kellett elérnie. Miután szeptember 11-én a magyar csapatok Kolozsvár térségébe értek, a gyorshadtest alakulatait – köztük a munkácsi 2. gépkocsizó dandárt – küldték előre, hogy szeptember 13-ig vegyék birtokukba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott. A gyalogdandárok elképesztő menetteljesítmények árán érték be a gyorscsapatokat, így példának okáért az egri 20. gyalogdandár – amelynek állományába tartozott a rimaszombati 20. huszárszázad – közel félezer kilométert gyalogolt Kárpátaljáról, amíg Csíkszereda érintésével szeptember 21-én megérkezett a Háromszék vármegyei Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre. A magyar történelem olyan magasztos pillanata volt ez, amelyet minden magyar ember katartikus érzésekkel élt meg. A magyar Szent Koronához visszatértek és az anyaországbeliek számára valóságos örömünnep volt, hiszen a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, a többi elszakított országrész magyarsága pedig abba vetett hitét erősíthette meg, hogy a Magyar Haza nem feledkezett meg róluk. Nem véletlenül, ugyanis vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó nekik is üzent, amikor 1940. szeptember 15-én a visszatért Erdély fővárosában a következőket mondotta: „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámadt benne a kérdés: Hogyan is szakadhatott reánk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkájukban gyarapodhattak és erősbödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott. Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniük, hol mert itt remélt boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés. De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért. Talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjonga szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is s itt is hálás szívvel mondok újból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak. Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túlmaradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról. Gondolatban ma itt van minden magyar. Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem térhettek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is. Ismerem az erdélyi fajtát, kemény, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait. Ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjúságra is. Az új sorsfordulón nagy nemzeti céljaink odaadó szolgálatára hívom fel őket a haza s egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé. A hozzám intézett üdvözlésekért pedig hálás köszönetemet fejezem ki.” Babucs Zoltán / Felvidék.ma 2017. szeptember 12.Előadás a „kis magyar világ” történetéről NagyváradonBabucs Zoltán hadtörténész, muzeológus tart előadást Fejezetek az erdélyi „kicsi magyar világ” történetéből – Az országgyarapítástól a tordai csatáig címmel szeptember 16-án, szombaton 17 órától Nagyváradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székházában, a Kálvin János utca 1. szám alatt Babucs Zoltán a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozott, jelenleg a Magyar Hírlap szerkesztő-újságírójaként tevékenykedik. Szakterülete a második világháborús Magyar Királyi Honvédség, illetve az 1848/49. évi magyar függetlenségi háború honvédseregének története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Kétszáznál is több tanulmány, tudományos cikk mellett huszonkét kötet szerzője vagy társszerzője. A Polgári esték rendezvénysorozat ingyenes előadására minden érdeklődőt szeretettel vár a Magyar Polgári Egyesület. itthon.ma/civilifi lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
